Az első lakás megvétele sohasem egyszerű. Jóléti társadalomban nem véletlenül szokás ezt a folyamatot valamilyen formában támogatni. Nemrég még nálunk is létezett alapvető támogatási forma annak ellenére, hogy akkor sem éltünk dübörgő gazdaságban. Ma azonban sajnos semmiféle előnnyel nem indul az, aki első lakásához például hiteligénylésbe kezd. Egyedüli segítségként a lakáskassza, vagy a lakáspénztári rendszer említhető. Ezek célja a – kormány által is kihangsúlyozott - megtakarítások ösztönzése.
A pénzgyűjtés iránti vággyal szerintem mindenki egyetért, főleg a pár évvel ezelőtti hatalmas bukás után. Éppen ideje lenne annyit költeni amennyi van, vagy legalább amennyi biztosan bevállalható. A sarkossággal azonban nem értek egyet.. A megtakarításra nevelésnek egy folyamatnak kellene lennie. A társadalom költekező mivolta valamiből adódik, hiszen a dolgok ezen a szinten is ok-okozatból állnak össze. Hiszen ahol a felső vezetés nem mutat példát, ott miért hiba, amikor a kispénzűek is utánozzák a pénzszórást.
Jelenleg éles határvonással „oldották meg” a helyzetet. Azonban mi lesz így azokkal, akik eddig a valóban könnyelmű hitelnyújtás és támogatások segítségével jutottak csak valamire? A jelenlegi állás kicsit olyan, mint amikor az ember a Kánaánban van, majd felébred és rájön, bilibe lógott a keze. Most sok reménykedő fiatal elveszette a reményt, pontosabban a lakáshoz jutása olyan távlatokba tolódott, ami mondjuk egy gyermeket vágyó, átlagos körülmények között élőt végtelenül elkeseríthet. Megtakarítás útján, átlagkeresetből 8-10 év alatt lehet biztos hátteret előállítani. Egy jelenleg a húszas évei végén járó fiatalnál még a nyolc év is sok. Persze ma az a szlogen, mindenki oldja meg a maga baját!
